Megnyitóbeszéd a Kárpát Háza Galériában.

Budapest 2016. november 16

Tisztelt Művész Úr, tisztelt Államtitkár Úr, Kedves Hölgyeim, Tisztelt Uraim!

 

Szeretettel köszöntöm Önöket a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által életre hívott Kárpát-haza Galéria immár harmincötödik kiállításának megnyitó rendezvényén.

Kivételes tisztelettel köszöntöm Dr. Latorcai Csabát, a Miniszterelnökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkárát, akinek köszönöm intézetünk irányába tanúsított elkötelezettségét és természetesen azt is, hogy elfogadta jelen tárlatunk fővédnöki tisztét.

Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm ugyanakkor kiállító szobrászművészünket, Vargha Mihály urat, aki egy személyben a kortárs erdélyi magyar képzőművészet egyik legkiválóbb képviselője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, nem utolsó sorban pedig Boldogasszony-tárlatunk kiállító művésze és sepsiszentgyörgyi házigazdája. Aki muzeológusként - az intézményes háttér megteremtésén túl - a hagyaték megőrzését, az Erdélyi Művészeti Központ kezdeményezőjeként pedig a világban szétszórt erdélyi alkotók műveinek az összegyűjtését szorgalmazza.

Ebben a tekintetben küldetése egybecseng a Kárpát-haza Galéria legfőbb célkitűzésével, nevezetesen azzal, hogy felkeresse és felkutassa a Kárpát-hazában vagy a világ bármely szegletében élő magyar képzőművészeket, hogy aztán az egységes és oszthatatlan magyar kultúra megtartó erejével munkálkodjon a nemzet kelméjének újjászövésén.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Úgy gondolom, hogy a külhonban élő nemzettársaink a magyar kultúrát – ha lehet ilyet mondani – talán még jobban szomjazzák, már csak különleges helyzetükből eredően is. Hiszen az embernek alapvető tulajdonsága, hogy annak érzi legjobban szükségét, amit elvesznek, amit tiltanak tőle. A magyar emberre pedig hatványozottan igaz mindez, hiszen történelmünk során nem egyszer kellett küzdenünk szabadságunkért, nemzeti öntudatunkért, kultúránkért. A magyarok közül pedig – nekem elhihetik – a székelyekre legjellemzőbb a küzdőszellem, a „keményfejűség”, a „csakazértis” magatartás, már csak konok természetünkből kifolyólag is.

Ez a küzdőszellem sarkallja többek között a székely művészt arra, hogy ne adja fel álmait. Hogy mikor a rendszer szinte az összes művészeti felsőfokú intézmény kapuit bezárja, s kiderül, szobrász szak csak Bukarestben és Jászvárosban indul, bekerül a megmaradt kettő közül az egyikbe, s csak azért is szobrász lesz, két évvel a Ceausescu bukása előtt.

Így történt ez Vargha Mihállyal. Aztán a kor abszurditásának megfelelően egy márványfeldolgozó üzembe kerül, azzal a nemes megbízatással, hogy társaival együtt a Nép Házának grandomán kődíszeit, faragványait elkészítse. A szocialista kényszermunka három évét azonban saját hasznára fordítja, hiszen az összes ott megforduló kőfajta természetével, megmunkálásának lehetőségeivel megismerkedik. Nem csoda, hogy egyik kedvenc anyaga - a fa mellett - a kő lett.

És, mint jól tudjuk: a kő marad, A KŐ MARAD!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vargha Mihály is maradt. Maradt szülőföldjén, magyarnak, székelynek. Munkásságát pedig mindvégig két sziklaszilárd alapra építette: a szülőföldhöz és a természethez való hű ragaszkodására.

A Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló beszédében a következőképpen vallott minderről: „Nekem itthon, Erdélyben kell művésznek lennem, és a székelységemet, erdélyiségemet a tőlem telhető legkorszerűbb formában szabad, érdemes plasztikában megfogalmaznom. Engem azok az alkotók vonzanak, akiknél a nemzethez, szülőföldhöz való ragaszkodás mélyen, szervesen épül be a műveikbe, és korszerű módon képesek szólni nemcsak a szakavatottakhoz, hanem a legegyszerűbb emberhez is.”

Vargha Mihály művészetének másik meghatározó eleme a természethez való szeretetteljes vonzódás. Nem csoda, hiszen festői környezetben nevelkedett Lemhényben, ahol a falu világa, a természet közelsége egy életre beoltotta naturalisztikus szemléletmóddal, amelyet erdész édesapja még jobban megerősített benne.

Bár a történelem viharai nem kímélték, a székely táj karaktere vajmi keveset változott az elmúlt évszázadok során. Szücs György így ír a vidékről: „A Kézdivásárhelytől keletre fekvő falvak az Ojtozi-szorossal néznek farkasszemet, közülük Martonos és Lemhény kicsit féltékenyen méregeti Berecket, ami előremerészkedő szerpentinjével egészen a szoros torkába, a Rákóczi-vár romjáig vezeti a kalandvágyó turistákat. A vidék nem szűkölködik történetekben, a nép emlékezete a kazamaták mélyén elrejtett hatalmas kincsekről tud, s valóban Várerősse, Csomortány, Veneturné vára, vagy az Almás és Lemhény között fekvő Szent Mihály-templom regéi a mindenre fogékony gyermeki fantáziát is lángra lobbantják.”

 A hegyes-völgyes táj tavasszal felduzzadó patakjaival, az ég peremén napfényben fürdő, havas  csúcsaival a száz évvel korábban arra járt Orbán Balázst is lenyűgözte. „A … tájkép oly szép, oly nagyszerű, hogy az bárkit is meg fog lepni, főként oly gyönyörű világításban és oly üde szép reggelen, mint aminőben én látám azt, sőt nemcsak meglepni, hanem el is fogja ragadni a lelkesülésre gyullasztható utast” – írta A Székelyföld leírása Háromszéket bemutató kötetében.

Nem meglepő hát, hogy ez a szemet gyönyörködtető táj megihlette a művészt, aki saját lelkéből fakadó, főként fából készített autonóm műveiben a természet eszköztárát élteti. Fatuskókat, ágakat, fűcsomókat emel művészi rangra, kifejezve általuk legbensőbb gondolatait, művészi elhivatottságát, a természet iránt érzett vonzalmát, de leginkább a szülőföldhöz való ragaszkodását.  

Rendíthetetlen nemzeti öntudatáról mesélnek kültéri alkotásai is: a sepsiszentgyörgyi Templomkertben található mártír püspök, Márton Áron ülőszobra, vagy az egész székelység Elek apójának Kisbaconban egy padon ülő életnagyságú mása, aki mellé a mai napig odakucorodnak gyermekeink és unokáink. De készített mellszobrot Szent Istvánról, az ország építőről, Kossuth Lajosról vagy Kós Károlyról, akinek örökségét ő maga is vállalta.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

A fa, mielőtt Vargha Mihály megmunkálta volna, a szülőföld talajából szívta tápláló nedveit, s a gyermekeinknek adja gyümölcsét. Gyökere annak a vidéknek a földjébe kapaszkodott, amelyre otthonainkat építettük, és amelynek ágaira majd unokáink hintáit kötözzük. De a fa még halálában is minket szolgál: télen meleget ad, a szerencsésebbje viszont Vargha Mihály kezei közé kerül, s - ahogy ma megtapasztalhatjuk magunk körül - újjászületik.

 

Ha figyelmesen körbenézünk, nem csak fát és követ fogunk látni, hanem olyan Bálványokat (a kiállítás címe), melyek a szülőföld, a székely anyaföld üzenetét hordozzák.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

Hitvallás

Szakmai önéletrajz

1961. november 12-én születtem Kézdivásárhelyen, Kovászna (a volt Háromszék) megyében, Erdélyben.

Korán elhatároztam, hogy képzőművész (szobrász) leszek, ebben segítettek első tanáraim, Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin, valamint Vetró András és Vetró Bodoni Zsuzsa, akiktől egy életre szóló, ma is érvényes esztétikai, plasztikai-technikai útravalót kaptam. A képzőművészet művelése mellett táncoltam, az 1970-es évek közepén induló táncházmozgalom aktív tagja voltam.

Kiskoromtól érdekelt a történelem, a művészettörténet, a magyar- és világirodalom. Szívesen tanultam idegen nyelveket, románul felsőfokon beszélek és írok, angolul középfokon.

1980-ban érettségiztem a Nagy Mózes Elméleti Líceumban (akkori neve a kor „divatja” szerint a 3. számú Ipari Líceum). Nyaranta rendszeresen jártam felkészülni Kolozsvárra Vetró Artúrhoz és Gergely Istvánhoz. Akkoriban az egyetemi oktatásban országosan hét (!) hely volt szobrászaton, a bejutás lehetetlennek tűnt, végül 1984-ben, negyedszeri próbálkozásra, felvettek.

1988-ban diplomáztam a jászvásári (Iaşi) Képzőművészeti Egyetem (ma Akadémia) szobrászati szakán. A művészeti egyetemi oktatás szokványos volt: arckép, mellszobor, tematikus „kompozíció”… Brâncuşi szelleme mégis ott kísértett, néha hozzájutottunk francia, angol, német szaklapokhoz, még érződött a levegőben a 68-as román politikai különutasságnak a kultúrában lecsapódó pozitív hozadéka...

Másod-harmadéven az archaikus sumér-akkád, majd a kükládikus görög szobrászat ígézett meg, de párhuzamosan ott volt Brâncuşi, Giacometti, Samu Géza, Schaár Erzsébet, az ún. „primitív” művészet. Tanáraink toleránsak voltak: Jászvásáron mintha könnyebb lett volna „idegennek” lenni, mit Kolozsváron magyar nemzetiségűnek...

Jászvásáron kóstoltam bele a fa megmunkálásának szépségeibe, festett, stilizált portrékat és bálványokat, „idolokat” faragtam, többnyire fából. 1988–89-ben a Marmosim márványfeldolgozó üzem dolgozója lettem Piskin (Simeria). A diktatórikus kor törvényei szerint ezt az állást kötelező volt három évre elfogadni. Ellenkező esetben máshol nem kaphattunk munkát és kiállításokon sem szerepelhettünk.

Piskin a gyárban tanoncokat oktattunk kőfaragásra, alkalmunk adódott kipróbálni legalább húszféle márványt, követ, itt születtek első félabsztrakt plasztikáim. Déván rendszeresen részt vettünk a megyei kiállításokon.

Közben tartottam a kapcsolatot az otthoniakkal, Baász Imrével és Vinczeffy Lászlóval, tudatosan készültem hazatérni.
1990. március 15-től hazatelepedtem, a Székely Nemzeti Múzeum Képtárának (ma Gyárfás Jenő Képtár) alkalmazottja, majd vezetője lettem, évente számos kiállítást szerveztem, rendeztem, ez volt a rendes megélhetésem.

A Gyárfás Jenő építette műteremlakásban alapítottam családot, feleségem, Zsuzsa, tanárnő, két gyermekem van: Fruzsina és Bálint. Sepsiszentgyörgy művészi légköre inspirált, ekkor készültek fa plasztikáim, a délszláv válság ihlette environmentjeim, installációim. Közben egyre gyakrabban kerestek meg köztéri szobrok megrendelői. Nagyméretű szabadtéri szobraim száma ma mintegy negyvenre tehető.

Több nemzetközi alkotótáborban vettem részt szervezőként és házigazdaként is; magyar, finn, svéd művészekkel ápolok ma is kapcsolatot. 1996-98 között kezdeményeztem és vezettem a képtár infrastrukturális megújítását, mely által korszerűbbé és „lakhatóbbá” vált a belső tér. Ezért a szervező munkámért az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Szolnay Sándor-díjjal tüntetett ki.
1999-től tagja lettem a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének (UAP).
2000-től a Barabás Miklós Céh tagjává váltam, itt kerültem kapcsolatba Jakobovits Miklóssal. Vele és Vinczeffy Lászlóval kezdtük tervezgetni egy erdélyi gyűjtőkörű kortárs művészeti múzeum létrehozását.
2007-től a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lettem.
2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjává választottak.

Életmű-összefoglaló

Huszonöt éves szakmai életpályámnak két fő vonulata van:

a) Autonóm szobrok. Ide sorolom a nem megrendelésre, kizárólag belső késztetésre született munkáimat. Itt beszélhetünk az elsősorban fából készült kisplasztikákról, majd a 90-es évek közepén a Gyárfás-kertben született és főleg a szabad térben, tájba illesztett environmentekről és installációkról. Kisméretű szobraimnál a legnagyobb elismerésnek számít a japáni Toyamura Kisplasztikai Biennálén való részvételem 1997-ben és 99-ben – másodszor a rendező múzeum megvásárolta a pályamunkámat.

b) Köztéri szobrok. Kizárólag megrendelésre készített domborművek, mellszobrok, egész alakos szobrok és térplasztikák – többnyire figuratív alkotások, amelyeket a diktatúra utáni viszonylagos szabadságban a székelyföldi elit rendelt meg. Ezen munkáim közül a legnagyobb elégtételt az életközeli, padon ülő Benedek Elek és Márton Áron szobra adta, de üde érzés azokra a munkáimra is gondolni, amikor nagyobb alkotói szabdságot kaptam, mint a szárazajtai mártíremlékmű, vagy a megyeszékhelyi 1956-os emlékmű esetében.

Vargha Mihály: Bálványaim

Székfoglaló előadás a Magyar Művészeti Akadémián
2014.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Erdélyben, Székelyföldön, Kézdivásárhelyen születtem. Lemhényben eszméltem és cseperedtem, a falu idillikus világa egy életre beoltott természetszeretettel, amelyet erdész édesapám is ápolt bennem. Tanítónő, (néha rajzolgató) édesanyámtól a szépre való fogékonyságot örököltem. Korán, már elemi iskoláim kezdetén elhatároztam, hogy képzőművész leszek.

Hogy végül a szobrászat mellett döntöttem, arról egyrészt első tanárom, Vetró András, másrészt a térbeliség, azaz a három dimenzió igézete tehet. Bár ez ma már megmosolyogni való, de döntésemhez hozzájárult a szobrászatban elkerülhetetlen fizikai igénybevétel, „hősiesség” képzete is, az a tudat, hogy a szobrászat míveléséhez a szellemiek mellett fizikai erő is kell...

A sors úgy hozta, hogy a Ceauşescu-diktatúra körülményei között, kisebbségiként is, a roppant kevés szobrászképzői helyek egyikére bejutottam Jászvásáron és sikerült diplomáznom két évvel a politikai fordulat, a „forradalom” előtt. Piskire helyeztek egy márványfeldolgozó gyárba, Ceauşescu grandomán palotájának a díszeit kellett volna faragnunk, mint Madách falanszter-jelenetében.

Aztán tanoncokat oktattunk, és közben „végigkóstoltuk” Erdély összes kő- és márványfajtáját. Közel harminc kő kisplasztikát készítettem ekkor, kettőt mutatok be: a finom figuratív jelekkel bíró Ölelkezést és a teljesen absztrakt Vágyat.

A fordulat után hazatelepedtem Háromszékre, Sepsiszentgyörgyre, Vinczeffy László barátom közbenjárására Gyárfás Jenő szolgálati lakásként működő házában lakhattam és dolgozhattam 18 évig. Itt születtek gyermekeim és munkáim zöme is.

Mivel művészetből, szobrászatból otthon sem lehet megélni, munkahelyem a Székely Nemzeti Múzeum képtára volt, ahol kiállítások szervezésével kerestem a kenyerem. A megyeszékhely Sepsiszentgyörgy légköre munkára alkalmas és inspiratív volt.

A korán, ötvenéves korában elhunyt Baász Imre érdekes és izgalmas kiállításokat szervezett itt, ezek közül kiemelkedik a Medium című nemzetközi rangú seregszemle 1991-ben. Mi, fiatal végzősök Baász csapatába tartozónak vallottuk magunkat; friss, kreatív, européer szemlélete imponáló volt számunkra. Munkásságomban két fő vonulatot különböztetek meg: az egyik az autonóm, saját lelki világomat tükröző munkáim, a másik pedig a megrendelésre készült köztéri plasztikák sorozata.

Első itthoni kisplasztikáim fából készültek: a Csodamadárral és a Fejjel egyaránt egyfajta fenyegetettséget próbáltam kifejezni (1990 tavaszán komoly etnikai összetűzés volt Marosvásárhely főterén). A komor hangvétel továbbra is megmaradt munkáimban, a Tragikus maszk a délszláv válság alatt született. (Sokan megjegyzik, hogy kiegyensúlyozott, sőt, vidám embernek ismernek, miért ilyen drámai hangulatúak a szobraim?)
A délszláv válság életérzése robbantotta ki belőlem a Gyárfás-kertben megszülető Halom és Múmiák sorozatot, amelynek darabjait már csak diapozitívek őrzik, de egy újabb rokon sorozat gondolata már motoszkál a fejemben.

Amerikai tanulmányutamon volt szerencsém a Lényt és a Háromszöget létrehozni, itt már használtam fém és kerámia elemeket is a kompozícióban, kontrasztként.

Míg a Fantomok és Lidércek közben továbbra is kísértenek, bemutatom legkedvesebb, egyben legfájóbb inspirációjú munkámat, amelyet Baász Imre halálára készítettem. „Az In memoriam Baász Imre installáció Vargha egyik legtisztább és legerősebb műve: a hunyorogtató napsütés ellenére rideg térben a kórházi vaságy matraca és a »látogató« székeinek ülőpárnája friss gyeptéglából készült. Vargha műve a test bántó hiányával, az új beteg számára fű-föld réteggel áthúzott ággyal a halál súlyos materiális mivoltát érzékelteti” – írja a műről Szücs György művészettörténész.

A 90-es évek végén született a Levélkürt és a Pinokkió sorozat, mindkettővel szép sikert értem el Japánban, a Pinokkiót megvásárolta a szervező múzeum. A Levélkürt egyik variánsa pedig a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériába került.

Erről a sorozatról így ír Wehner Tibor: „A művész hol a súlyos, tömbszerű fogalmazással él, hol áttört testeket feltáró, belső tereket megnyitó, szabadon megjelenő héjakra és palástokra hangolt kompozíciót tár a szemlélő elé, hol a nyers megmunkálással, hol pedig a finom kivitelezéssel artikulálja organikus formáinak hangvételét és kifejezését.”

Kitörés (Erupció) sorozatom székelyföldi ihletésű: a mi vidékünkön vastag agyagréteg alatt forrong a vulkanikus erő, szinte minden helységben tör fel vasas-kénes ásványvíz vagy széndioxid gáz (mofetta); ennek a lefojtott erőnek a természete, a megnyilvánulási formája mindig is izgatott engem. Hasonló levegőjű a nagyatádi szoborparkban lévő Hármashalom című munkám is.

Nem volna teljes az eddigi életművem bemutatása, ha nem beszélnék a megrendelésre készült köztéri munkáimról is. A diktatúra évei alatt az erdélyi magyarságnak nem volt lehetősége nemzeti identitását erősítő szobrokat, emlékeket állítani. A „forradalom” után Székelyföldön az emlékjelállításnak valóságos reneszánszáról beszélhetünk. Civil szervezetek, intézmények, önkormányzatok igyekeztek bepótolni az öt évtizedes hiányt. Az igénylők jobbára portrékat, mellszobrokat kértek, ahol a főiskolai tananyagot, tapasztalataimat kamatoztathattam. Ezen műveimnél fő törekvésem volt az ábrázolt személy karakteressége, a műgond, a cizelláltság.

Néhány esetben előfordult, hogy a megrendelők rám bízták a kompozíció egészét, például a szárazajtai mártíremlékmű, vagy a sepsiszentgyörgyi 56-os emlékmű esetében, ahol javaslataimat és koncepciómat maradéktalanul elfogadták. (Szárazajtán a második világháborúban a román félkatonai alakulatok magyar civileket mészároltak le. A falutól nem messze található bazaltbánya 13 oszlopát alakítottam spirál formájú elrendezésben, amely a remény zöld színű fűalapzatából nő ki.) Az 56-os emlékműnél a zoomorf központi „lény” feszíti szét a vörös tömböket, „feje” lángnyelvet mintáz. Figuratív köztéri munkáim közül a legnagyobb kihívás az egész alakos kompozíciók megalkotása volt, itt kiemelném a képtárat „őrző” Gyárfás Jenőt, a templomkertben elmélkedő Márton Áron püspököt és a kisbaconi padon a gyermekeket váró Benedek Eleket.

Mindhárom művemnél az életszerűség, a megérinthetőség érzése inspirált, az, hogy a szobor le tud szállni a talapzatról a járókelők közé. Benedek Elek szobrát már az avatón „ellepték” az óvodások, kisiskolások, a késő őszi napsütésben a bronz átmelegedett, a gyermekek mint a kiscsibék bújtak a nagy mesemondó szobrához.

Márton Áron tíz évig élt házi őrizetben, a püspöki palota kertjében nyáron kedvenc fonott székében imádkozott, elmélkedett. Ez a rá jellemző egyszerű, emberi vonás ragadott meg, ezt akartam visszaadni, az ő végtelen szerénységét, alázatát.
Gyárfás Jenő szobránál arra törekedtem, hogy a figura öltözetét és gesztusait a végletekig leegyszerűsítsem: csak a fej és a kezekben fogott festőkellékek, a paletta és az ecset domináljon.

Bár intézményvezetői munkám nagyon megterhel, igyekszem megtalálni a módját, hogy kisplasztikáim sorozatát gyarapítsam. Vágyom arra, hogy kis vázlataimat nagy méretűre felnagyítsam, vagyis arra, hogy az autonóm szobrászi törekvésemet is bemutathassam monumentális méretben.

Köszönöm figyelmüket!